És Te, kedves Szülő, hogy vagy?
Múlt héten kitettem egy posztot az insta fiókomra egy nagyon fontos jelenségről, ami közvetlenül kapcsolódik az eheti témánkhoz: a normatív krízisről.
Ráadásul abban a kontextusban mutattam meg ezt a sokak által már ismert átmeneti időszakot, hogy a felvételi – tehát a legtöbb kamasz életében az első igazán nagy, készülést igénylő megmérettetés – pont egybeesik a család egyik természetes átalakulási folyamatával, amikor a kisgyermeket nevelő családból lassacskán, vagy egyik pillanatról a másikra kamaszt nevelő család lesz.
Nagyon fontos kiemelnem,
hogy nem csak egyszerűen a gyerekből lesz kamasz, hanem
a teljes családi működés is változik
a gyermek alakulásával, fejlődésével.
Már több ilyen változáson is túl vagytok!
Gondolj csak bele: minden életkori váltás mérföldkő volt számodra is szülőként.
Más kommunikációs eszközöket kellett bevetned, amikor elérkezett a dackorszak.
Más lett az életed, amikor beléptetek a bölcsőde vagy óvoda kapuján, és (újra) belecsöppentél a munka–magánélet folyamatos zsonglőrködésébe.
Majd jött az iskoláskor: többé nem csak a rajzok megcsodálása és a játszóterezés lett a délutáni program, hanem a leckeellenőrzés is belépett az életedbe.
Ágyő, énidő!
(Ha addig egyáltalán volt.)
És most, hogy végre belerázódtatok ebbe, már megint itt a következő nagy váltás: a kamaszkor. Lehet, hogy szívesen tájékozódnál a rátok váró nehézségekről, vagy már benne vagytok a sűrűjében, és eszköztelennek érzed magad. Persze az is lehet, hogy éppen szerencsés helyzetben vagytok: szuperasszertív kommunikációval, hatékony problémamegoldó képességgel és vééééégtelen türelemmel működtök, a gyerekek pedig tele vannak tankönyvbe illő megküzdési stratégiákkal. Ez most lehet, hogy cinizmusnak hangzik, de tényleg bízom abban, hogy léteznek családok ilyen magas tudatossági szinten. A valóság viszont inkább az, hogy a legtöbben még ennek az útnak az elején járunk.
A gyerekek mentális állapotából kiindulva biztosan.
A gyerek nem önmagában létezik
A pedagógiában ma már a holisztikus szemlélet az elfogadott: a gyermeket nem önálló egységként tekintjük, hanem egy fő- és több alrendszer tagjaként. A fő rendszer a szűk család, a többi a tágabb rokonság, intézményi kortársközösségek és természetesen a pedagógusok.
A gyerek az alap temperamentumán és veleszületett képességein túl minden mást ezekből a rendszerekből hoz:
- a viselkedési és kommunikációs mintáit,
- megküzdési stratégiáit,
- problémamegoldó technikáit,
- azt, hogy a kurarckerülő, vagy a sikerorientált reakciómódot sajátítja el
- és azt is, hogyan gondolkodik önmagáról: változtathatatlannak tartja-e a képességeit, vagy hisz a fejlődésben.
Ma már több kutatás is vizsgálja,
hogy az előbb felsorolt, nem közvetlenül a tanulási képességek körébe sorolható képességekterületek, tulajdonságok, minták hogyan hatnak a tanulási sikerességre, és hogy ezek a minták honnan származnak.
Egy 2022-es magyar kutatás például 473 tinédzser bevonásával mutatta ki, hogy a támogató tanári hozzáállás csökkenti az iskolai stresszt, és segíti a diákokat egészségesebb megküzdési módokat választani. Márpedig, ha a pedagógus személye ennyire mérvadó, akkor a szülőé mekkor lehet? Ez a kutatás ezt nem tér ki.
Egy 2023-as ausztrál kutatás (839 tinédzser tanuló bevonásával) viszont világosan rámutat:
- Akik több szülői támogatásról számoltak be, gyakrabban alkalmaztak bevonódó megküzdési stratégiákat (pl. segítségkérés, vigaszt keresés).
- Akik több negatív szülői interakciót éltek át, gyakrabban fordultak elkerülő megoldásokhoz (pl. rágódás, menekülés).
Kíváncsiságból megnéztem, hogy mit ért a kutatás támogatás alatt, hátha tanulhatok belőle:
– amikor a szülők kielégítik a gyermekek kapcsolódás-, kompetencia- és autonómiaigényét úgy, hogy
- a bevonódást segítik
- bátorítást adnak
- visszajelzést adnak az iskolai és iskolán kívüli dolgairól
- választási lehetőséget biztosítanak
- részvételi lehetőséget biztosítanak
- segítik a belső motiváció kialakulását
Ezzel nem sokra mentem, de a lényeg, hogy
az eredmények alátámasztják a józan paraszti ész által is diktált elveket:
“Azok a serdülők, akik nagyobb szülői támogatásról számolnak be, gyakrabban alkalmaznak bevonódó megküzdési stratégiákat, mint például a stratégiakidolgozást, segítségkérést és vigaszt keresést. Azok a serdülők viszont, akik több negatív interakciót élnek meg szüleikkel, gyakrabban folyamodnak elkerülő megküzdési formákhoz, mint például a rágódás, az eltitkolás és a menekülés.”
“Eddig is sejtettem, hogy szülőként vajmi közöm van a gyerekemhez.
Mondhatnál valami újat is!
Köszi!”
Tök jogos az észrevétel!
Viszont ezen a ponton jut eszembe Uzsalyné Pécsi Rita,
fantasztikus neveléskutató – akinek BÁRMELYIK ELŐADÁSÁT SZÍVBŐL AJÁNLOM – egyik sűrűn elhangzó története, csak röviden:
a faluba új pap érkezik, de mindig ugyanazt prédikálja. Pár hét elteltével megkérdezik tőle: “Nem lehetne-e már végre valamit mást prédikálni, mert ezt már kicsit unjuk. Erre visszakérdez a pap: Miért, Önök már csinálják?”
a faluba új pap érkezik, de mindig ugyanazt prédikálja. Pár hét elteltével megkérdezik tőle: “Nem lehetne-e már végre valamit mást prédikálni, mert ezt már kicsit unjuk. Erre visszakérdez a pap: Miért, Önök már csinálják?”
De komolyan.
Hadd meséljek el egy saját történetet is.
Én olyan tinédzser voltam, aki már 14-15 évesen is a felnőttek világához vonzódott: a templom mellett a szomszédban zajló, spiritulális, adott esetben ezoterikus szemléletű beszélgetős klubba jártam. Igen, ez a két értékrend egyszerre mutatta meg magát nekem. Egyikben sem találtam valóban önmagamra, ezzel még az egyetemig várni kellett, de az önmagam keresése, az önismeret és önfejlesztés témaköre egyértelműen beivódott a mindennapjaimba. Aztán később, ahogy lehetőségem volt a pedagógusképzésben pszichológiát tanulni, jött az Aha!-élmény. Kitárult a világ.
A tanulmányaim mellett rájöttem, hogy ma már, a 21. században egy laikus számára is szááááámtalan olyan tartalom (könyv, hangoskönyv, podcast beszélgetés, YouTube videó) érhető el, sokszor akár ingyen, és mindez ráadásul magyar nyelven, hogy igazán szerencsésnek érzem magam, illetve a generációmat.
Áh, muszáj leírnom egy fontos adatot.
De légyszi, ne zárd be az ablakot, ha hirtelen az az érzésed támad, hogy
“Mit papol ez nekem?”
Szóval: én 1996-ban születtem.
A cikk írásakor még nem vagyok 30 éves (de már taposom).
Miért mondom el ezt?
Mert a pszichológiai tudáshoz való általános hozzáféréssel kapcsolatban nagyon nem mindegy, hogy melyik generációról beszélünk.
Szerencsésnek érzem magam,
mert ma már a pszichológia hétköznapi dolog.
Nem ciki, ha ilyen tartalmat fogyasztok, hanem kifejezetten szükségem van rá.
Sőt, ha elmegyek terápiába, akkor már nem kell elsüllyednem szégyenemben, hanem igenis kihúzhatom magad. Mint írtam, én már abba nőttem bele, hogy tök oké saját magadról gondolkodni.
A kislányom születése előtt egy 1,5 éves pszichoterápiás folyamatban volt részem. Az indító ok egészségügyi jellegű volt. Ez a sztori nem oldódott meg, viszont hihetetlen sok dolgot felszínre hozott belőlem. Rájöttem a segítőm kérdései által sok összefüggésre az életemből.
Aztán anya lettem, és bár már nem jártam terápiába, ez az azóta majdnem 2 éves ide-oda cikázó, papagáj módra folyamatosan (vissza)dumáló teremtmény nap, mint nap felér egy terápiával. Kb. minden második mondatom után (amit nem tudatosan ejtek ki a pici számon) átsuhan a fejemen, hogy
Ez most honnan jött?
Miért így mondtam?
Miért kell ezen ennyire felhúzni magam?
Most komolyan ordítottam? Nem is rá vagyok mérges.
Már megint azt mondtam, hogy “ügyes vagy”. Ennél kreatívabb nem jutott eszedbe?
És ilyenkor sokszor eszembe jut anyukám. Ő 24 évesen szült engem, és valószínűleg nagyon sok gondolatot, mondatot, viselkedést, vagy azt, hogy mikor pattan el a húr nálam, azt bizony tőle hoztam.
Viszont neki nem álltak rendelkezésére azok az irodalmak, amik nekem már igen.
Őt még azzal riogatták, hogy 3 óránként kell megetetni a gyereket, akkor is ha 2 órával korábban volt éhes, meg akkor is ha nem. Én meg már igény szerint szoptatok. Bocs, nem megyek bele a babás témába.
De a saját kis puttonyában lévő – ilyen, olyan – eszközein, meg az anyai megérzésén kívül nem kapott más módszert. Nem ismerte még a Pozitív fegyelmezés elvét, a Montessori nevelést, a gamifikációt vagy bármit, amikről ma már igenis lehet hallani, olvasni.
Így amit ő megélt, ahogy ő cselekedett, azt megkaptam a saját kis csomagomba. Minden jóval és rosszal, vagy ahogy nálunk hívják, “ökörséggel” együtt.
Valószínűleg Te is így vagy ezzel, kedves Olvasó!
Amellett, hogy szerencsésnek érzem magam emiatt, hogy nekem már a fenti eszközök rendelkezésre állnak, hatalmas felelősséget is érzek. Egyrészt azzal kapcsolatban, hogy mit szeretnék átadni, és nem átadni a saját gyerekemnek, másrészt azzal kapcsolatban, hogy felhívjam a Te figyelmedet, kedves Szülőtárs, hogy igenis, lehet jobban. Te is választhatsz, hogy jobb szülője leszel a gyerekednek. Jobb eszközöket adsz az ő kezében.
És lehet, hogy Te ezt már hallottad.
“De csinálod is?”
Tegyük fel: igen: érdeklődsz, utánajársz.
Viszont itt jön egy rafinéria:
A gyerekek nem szabályok, hanem minták alapján tanulnak.
Ha Te teszel azért, hogy jobb szülővé válj, az lesz a minta.
(A gyermeked hiedelme: a szülőségnek ösztönösen kell működnie, én is felnőttem valahogy)
Ha Te nem vagy jól, akkor ez lesz a minta.
(A gyermeked hiedelme: a jó szülő nem lehet jól.)
Ha Te jól vagy, akkor az lesz a minta.
(A gyermeked hiedelme: a jó szülő nem mindig tökéletes, nem érzi jól magát mindig, de fontos neki, hogy ha kell, jobban lehessen, és tesz is érte)
Egyszerű, mint a bot.
Vagy mégse?
Jajj.
Most lehet, hogy belegondoltál, hogy ez mennyi meló.
De persze az is lehet, hogy már Te is úton vagy, és műveled magad: sok könyvet olvasol, sok podcastot hallgatsz a témában, csak még nem – tökéletesen – tudod átültetni a családi működésbe ezeket a tudásokat.
Szeretnék segíteni. 2 módon.
Hétről hétre hozok neked tök jó gondolkodnivalókat, témákat, eszközöket
amiket a hétköznapi életbe is használhatsz. Ilyen volt már a célállítás és a gamifikáció témaköre is. De szerteágazó témákkal készülök, amit Te is formálhatsz, ha van témajavaslatod. (Ide megírhatod: info@tobbmintfelvi.hu)
Más tollával ékeskedek.
Én tényleg “csak” egy gyógypedagógus vagyok. De nagyon érdekel az emberi működés, és nagyon igyekszem magamba szívni a sok-sok információt, és ezeket használni is a hétköznapi életemben - anyaként és pedagógusként egyaránt. Éppen ezért az általam megismert szuper tartalmakat, gondolatokat igyekszem veled megosztani. Forrásmegjelöléssel, természetesen.
Ilyen volt most Uzsalyné Pécsi Rita, akit ha eddig nem ismertél, mindenképp keress meg a YouTube-on! Minden előadása egy kincs. A legtöbb ráadásul ingyenes.
Itt egy kedvencem tőle a düh és harag kezeléséről:
A következő héten szeretném tovább bővíteni a szülői eszköztárad olyan elemekkel, amiket könnyen beépíthetsz az életedbe, a család életébe. Elárulom, hogy én mi mindent gondolnék át szülőként, ha a gyermekem épp a felvételire készülne, hogy jobb, támogató hátteret biztosítsak a számára.
Várlak jövő héten is!
Kedves Olvasó!
Ez a cikk a Több, mint Felvi szülői közösségét támogató heti hírlevélsorozatához tartozik. Ha szeretnél még hasonló történeteket, tippeket, ötleteket kapni, és erről időben értesülni, iratkozz fel Te is az alábbi űrlapon!
