Célállítás már gyermekkorban?
Lehet, hogy már nagyon vártad ezt a témát, főleg, ha van egy demotivált, …krhmm… lusta tinédzser az otthoni leltárban – a helyváltoztatásra képes szobadíszek szekcióban, azonban ahhoz, hogy megértsd, miért fontos ez a téma, egy picit messzebbről fogok indítani.
A GTD-től. GTD?
Többen tudják rólam, hogy képzett GTD-felhasználó vagyok, sőt kacérkodok azzal a gondolattal is, hogy egyszer majd tréner legyek ezen a területen.
Ha nem tudod, mi az a GTD (Getting Things Done), most csak annyit írok róla, hogy egy David Allen nevű manushoz köthető “feladat- és időmenedzsment módszer” (időzejel, mert sokkal inkább gondolom életfilozófiának, annyira komplex), amit én is alkalmazok a munkámban és a magánéletemben egyaránt.
A sztori szempontjából a lényeg, hogy egyszer megkérdeztem a tréneremet hogy hogyan lehetne tinédzsereknek megmutatni ezt a módszert.
A válasza: NEM KELL.
A tinédzsereknek megvan a saját megoldásuk. Úgy hívják: ANYA.
Hiszen ANYA megmondja, mikor, hova, mit, miért, hogyan, hogyan ne. És ez egészen a kiröppenésig tart. Aztán – már felnőttként – elmehetnek egy (vagy inkább sok) tréningre, mire megtanulják ennek a csínját-bínját.
Viszont rá kellett jönnöm, hogy nem hiába tiltakozik ez ellen a hozzáállás ellen a pedagógus énem. Ehhez viszont tartozik egy másik személyes sztori, ami lehet, hogy neked is ismerős.
Avagy a kicsi Panka és a rendrakás
Amikor gyerek voltam, Anyukám, és a neki sokat segítő nagyszüleim rengetegszer szidtak le engem és az öcsémet a szobánkban lévő kupi miatt, főleg a mindent elnyelő íróasztalunkon. Akkor azt gondoltam, hogy teljesen jogos a szidás, mert tényleg kupi volt (sőt: ÉN voltam a kupis). Ráadásul, ez amolyan “mobilkupivá” vált, amit alváskor a székre, tanuláskor az ágyra pakolsz át naponta többször.
Aztán 14 évesen saját szobám lett, kiderült, hogy van igényem a rendre, kialakítottam saját rendrakási szokásokat és azóta kifejezetten rendszerető vagyok.
Sok évvel később viszont teljesen átkereteztem ezt a helyzetet Marie Kondo Rend a lelke mindennek c. könyv egyik gondolata alapján. Marie Kondo ugyanis ír arról, hogyan lehet megszerettetni a rendrakást a gyerekekkel. És onnan indít, hogy
senki nem születik a rendrakás képességével.
(Bár a könyv elolvasása után az a tippem, hogy Marie Kondo mégiscsak így született.)
És ez a mondat nagyon mélyre talált.
Ugyanis megértettem, hogy én nem a kupis gyerek voltam, hanem aki
NEM ÉRTETTE hogy a felnőtt világ mit vár el tőle.
Nem magyarázta el senki, nem mutatta meg senki, és – bocs, Család – a minta sem volt mindig tökéletes, ahonnan leshettem volna.
Mindig csak azt mondták, hogy ez így nem jó.
“Hozom a nagykukát!”
Ilyenkor csináltam valami pakolásfélét (nevezzük elntüntetésnek), amivel a kupi immár egy láthatatlan helyen létezett tovább.
Tudtam, hogy nem lett rend, de nem tudtam, mit kellett volna másképp csinálni.
Ha ti is küzdötök a kupival, azaz a “gyerek” “kupisságával”, szeretettel ajánlom ezt a könyvet. Még az is lehet, hogy fogok róla könyvajánlót írni, annyira sok értéket adott nekem. (És emlesélem, mi lett a nagykuka-történet vége.)
Visszatérve: akkor nem jó, ha ANYA a gyerek menedzsere?
Szerintem ez egy végtelenül leegyszerűsítő gondolkodásmód, ami nem veszi számításba azt, ami a gyereknevelés lényege: hogy
egy magatehetetlen csecsemőből LASSAN, DE FOKOZATOSAN egy önállóan gondolkodó, döntést hozó, cselekvő felnőtt váljon.
Nem úgy, hogy 18 évig gyerek, majd 1 nap alatt felnőtt lesz.
A pedagógiai munka sem arról szól, hogy egy adott feladatot vagy tevékenységet azonnal elvárunk a gyerektől. (Mint nálam a rendrakást.) Mindig van egy elméleti bevezető, egy megtanulási és egy gyakorló fázis majd, csak ezek után elvárható a gyerektől az önállóság (vagy még egy kis gyakorlással).
Újabb személyes sztori...
Középiskolás voltam, amikor igényem lett arra, hogy menedzselni kezdjem a saját feladataimat. Kiderült, hogy nálam ez több, mint igény: kifejezetten a személyiségem része, és nagyon élvezem, amikor előre látom, hogy bizonyos akadályokat milyen stratégiai módon fogok tudni leküzdeni. Elkezdtem nagyon tudatosan, naptárat használva előre készülni a témazárókra, majd természetesen magára az érettségire, később az államvizsgára. Kifejlesztettem a saját időstruktúrálási és tanulásmódszertani eszközeimet.
Számomra ez természetessé vált, és sikeresnek is éreztem magam miatta.
Éppen ezért nagyon meglepődtem, mikor felnőttként rájöttem, hogy
nagyon sok embernek egyáltalán nem fontos az a fajta tudatos tervezés, ami nekem legtöbbször a sikereim záloga.
És ezek az emberek sokszor nem is érnek el – magukhoz mért – sikereket. Kudarckerülők, simulékonyak, megelégszenek a kevéssel is, csak ne kelljen egy kicsit is megmozdítani az ujjukat. Hiszek abban, hogy ez nem a személyiségjegyeik miatt van, hanem mert
NEM TUDJÁK, MIT, ÉS HOGY CSINÁLJANAK.
Őket nem tanították meg tervezni, célokat felállítani és elérni, és közben minden apró lépést megtenni. Vagy adott esetben kudarcot vallani, és tanulni belőle, hogy legközelebb már jobb legyen.
Nos, én tanítom.
Hiszek abban, hogy szuper pedagógiai eszközökkel meg lehet mutatni a gyerekeknek azt hogy ők is képesek a saját életük irányítását a kezükbe venni. De előtte meg kell a tanulni a hogyant. És miért ne kezdhetnénk el ezt már általános iskolás korban?
Jó, de hogyan?
Egyik kedvenc eszközöm a rendszeres célállítás. Ez nem kimondottan GTD-s eszköz, de szeretem, és nagyon sok önfejlesztő klub, tanfolyam alkalmazza. Ráadásul ad egy kiszámítható keretrendszert az óráimnak. Elmondom neked, hogy csinálom, és azt is, milyen nehézségekbe ütköznek az én 7-8. osztályos tanulóm.
Hetente állítunk célokat.
Az értékelés mindig skála, és önértékelés alapú
A célok bármilyen jellegűek lehetnek: pedagógiai, személyes
Mindezt vezetjük egy erre kialakított füzetben
A folyamat során pedig ezekkel a nehézségekkel találkozok:
nem tudják, hogy a célok nem egyenlőek a feléjük támasztott elvárásokkal és kötelezettségekkel
(de lehet közük hozzá)
túl hosszútávú, “megfoghatatlan” célokat fogalmaznak meg
nem tudják mit kell ahhoz MOST tennem, hogy 2 év múlva sikerüljön valami
nem konkrétan fogalmaznak
mindig átalakítjuk a mondatot úgy, hogy legyen benne ige, és nagyon pontosan fogalmazunk (“törizek” helyett: elolvasom a tk 24. oldalán lévő leckét, kiírom a füzetbe a fontos évszámokat, fogalmakat, eseményláncolatot készítek az ok-okozati összefüggésekről gondolattérképpel)
nem tudják, milyen tanuláson kívüli céljaik vannak
persze van kivétel - akinek van 1-2 fontos elfoglaltsága, de ezen kívül nehezen fogalmazzák meg, hogy mit szeretnének. Megnézni egy filmet a hétvégén? Jól esne kimozdulni, biciklizni egyet? Nyomasztja, hogy régóta ott az 1000-es kirakó a kedvenc zenekaráról, csak neki kellene állni?
nem tudják, hogy a pihenés is lehet cél
Elképzelheted, hogy micsoda sikerélménye van azoknak a gyerekeknek, akik elújságolják nekem:
“Képzeld Panka, mindent sikerül a hétvégén megcsinálnom! Muris érzés volt, amikor kipipáltam a filmnézést. Eddig mindig csak leszidtak érte!”
És hogy hogyan tudjátok ezt otthon is beépíteni?
családi kupaktanács
ahol egyeztetitek óráitokat (igényeiteket, feladataitokat)
rendszer
annak a kitalálása, hogy milyen rendszerben szeretnétek ezt megvalósítani (ötleteket meríthettek a fent leírtakból)
határhúzás a családi értékrend szerint
fontos az is, hogy szülőként meghúzzátok a határaitokat a családi értékrend szerint (a családi értékrendről még fogom írni), és következetesek legyetek ezek betartásában, betartatásában
jó motor
ami motivációt ad, és benne tart a folyamatban:
Ez pedig már átvezet minket egy következő nagy témához, amit úgy hívunk:
GAMIFIKÁCIÓ. JÁTÉKOSÍTÁS.
A következő alkalommal erről a témáról olvashatsz.
Kedves Olvasó!
Ez a cikk a Több, mint Felvi szülői közösségét támogató heti hírlevélsorozatához tartozik. Ha szeretnél még hasonló történeteket, tippeket, ötleteket kapni, és erről időben értesülni, iratkozz fel Te is az alábbi űrlapon!
