Kim John Payne: Melegszívű fegyelmezés
A cím alapján az lehet az első benyomásunk, hogy egy újabb liberális gyereknevelési könyvvel állunk szemben.
Gyorsan essünk túl a spoileren: NEM.
Sőt!
Payne egy olyan, laikusok által is jól értelmezhető eszközrendszert ad a szülők, nevelők kezébe, mely pajzsként szolgál a szülői szerep 21. századi ‘liberális hanyatlása’ ellen.
Arra gondolok liberális hanyatlás alatt, hogy manapság, amikor már szerencsére számtalan fantasztikus szakirodalom (podcast, videó, instasztori, cikk, blog, interjú…) foglalkozik azzal, hogy személyiségünk gyakorlatilag életünk első 3-5 évében szinte kész – már alig módosítható – gyémánttá csiszolódik, akkor a szülői szerep nagyon fontossá, felelősséggel és elvárásokkal terheltté és emiatt könnyen kritizálhatóvá válik. Szinte halljuk is szülőként az intést a fülünkben:
“Ne kiabálj, mert traumatizált lesz a gyerek.”
“Ne mondj neki nemet, mert sérül a döntéshez való joga.”
“Ne szidd le, mert akkor soha többet nem mer majd próbálkozni.”
“Ne…”
“Ne…”
“Ne…”
Behúzzuk fülünket, farkunkat, és már nem is merünk a gyerekünkhöz közel menni, hozzáérni, jelen lenni, “túl sok” lenni, mert mi van, ha lazán az arcunkba mondja, hogy
nem.
Kicsim, késő van, holnap iskola. Szeretném, ha kipihenten tudnál majd ott lenni. Kapcsold ki a telefont most már, és bújj be a jó meleg ágyba, várnak az álommanók. - mondod bájos, kedves, dallamos hangon, mire gyermeked válasza:
Jó, de ezt még megnézem. (Jelentése: nem, nem érdekel, amit mondtál, az lesz, amit én akarok.)
Ebben a helyzetben Te, kedves olvasó mit tennél?
Nos, a könyv elolvasása előtt nekem is csak olyan “eszközök” jutottak eszembe, amire a modern pszichológia azt mondja, hogy nem oké. Nem asszertív. Nem partnerségből fakad. Verbálisan, vagy akár fizikálisan agresszív. Nem verésre gondolok, csak mondjuk arra, hogy megpróbálom a 13 éves kamasz kezéből kivenni a telefont. Ez is elfajulhat fizikai agresszivitásig.
De mi – te is, én is – “elég jó szülők” szeretnénk lenni, tehát ilyen dolgokat nem teszünk. Helyette esetleg hagyjuk. Ráhagyjuk. Üvegessé váló tekintettel elmegyünk a helyzet mellett, mint ahogy elmegyünk egy kéregető koldus mellett is: tudjuk, hogy segítségre szorul, de már annyira megszoktuk, hogy szinte furcsa lenne segíteni neki. Gyermekünknek is furcsa lehet nemet mondani, főleg, ha már előre “félünk” tőle, így sokszor inkább nem konfrontálódunk.
Erre mondják sokan a köznyelvben, lenézően, hogy ez a liberális gyereknevelés. Nos, nem. Szeretném a helyére tenni a fogalmat.
Ezt úgy nevezi a szakma – Kurt Lewin szociálpszichológus nyomán -, hogy Laissez faire, azaz ráhagyó nevelési stílus.
Ebben a felosztásban 3 fajta nevelési stílus létezik.
(A valóságban vegytisztán természetesen egyik sem.)
Első az autokratikus, tehát tekintélyelvű.
A szülő utasít, a gyerek engedelmeskedik, mert ha nem, akkor lesz ám haddelhadd. A gyermeknek csak félelemből fakadó külső motivációja van a jó viselkedésre.
(Egyébként a “antiliberális szülőség” hívők ezt fogadják el normaként, hiszen “őket is verték, mégis ember lett belőlük”. Ne higgy nekik, sok autokratikus módszert tilt a gyermekvédelmi törvény. Még Magyarországon is.)
Második a már említett Laissez fair, vagyis ráhagyó nevelési stílus
Szokták ezt megengedőnek is becézni. Utóbbi szerintem nagyon kifejező. Nem meglepő, hogy ilyen nevelési stílus mellett általában a nyúl viszi a vadászpuskát.
Úgy képzeld el, hogy az autokratikus és a megengedő nevelői stílus egy skála két végpontja,
és a kettő mértani közepén található a harmadik, a demokratikus nevelési stílus.
A demokrácia, mint tökéletes aranymetszés jó: mindenki számít, mindenki elmondhatja a véleményét, mindenkinek szabad örülni és rosszul éreznie magát, nyitni a másik felé, vagy begubózni a szobájába, jól, vagy rosszul teljesíteni, szeretve lenni.
Elég jó szülőként erre törekszünk, de legtöbbször sajnos a csúszkán egyik, vagy másik irányba elmozdulunk. – Mivel gyereket verni ma már tabu (szerencsére!), ezért leginkább a megengedő, ráhagyó hozzáállás felé.
Na, most már eléggé szakavatott lettél, hogy lásd, miért javaslom ennyire a Melegszívű fegyelmezést:
– nem elvárásokat puffogtat a szülők felé,
– nem döngöl bele a sárba,
“hiszen már most elrontottad a gyerekedet, és ha így haladsz, egy idegroncs lesz, mire felnő, MIATTAD”.
Nem.
Hanem:
Rendszert ad a kezedbe arra, hogy jól meg tudd választani, mikor érdemes inkább autokrata, vagy inkább megengedő stílusú eszközt használni a gyermekeddel szemben, és átlagban létrejöjjön a demokrácia a kapcsolatotokban, a családotokban.
Hogyan?
Payne – másokkal összhangban – három részre osztja a gyermekkort,és mindháromhoz eltérő szülői hozzáállást lát kívánatosnak.
kisgyermekkor - szülői szerep a Kormányzó
kiskamasz kor - szülői szerep a Kertész
nagykamasz kor - szülői szerep a Kalauz
3K. Igen, találó. (Fun fact: az eredeti angol szövegben 3G szerepel: Governor, Gardener, Guide. Hűvös András fordító megérdemli, hogy emiatt leírjam a nevét.)
Nem fogsz meglepődni, az autokrata – megengedő skálán az autokrata Kormányzóból az az idő múlásával egyre megengedőbb Kertész, majd Kalauz lesz.
Az egyik újdonság az, hogy minden felsorakoztatott eszköz, egy melegszívű viszonyulással átitva demokratikussá válik. A vagy és-sé válik.
Szeretetteljes és határozott szülő.
Döntés elé állító és támogató kezet nyújtó szülő.
Vidám, kacagó, a gyermekével együtt nevető, és a szót komolyra fordító szülő.
A másik újdonság, ami számomra is meghozta az aha-élményt, hogy Payne azt mondja, nem csak kisgyermekkorban kell kisgyermek módjára bánni a gyermekünkkel. Mert bizony a kis – vagy nagykamasz gyerek is tud olyan helyzeteket produkálni, ahol a Kormányzó lesz a megfelelő szülői szerep a világbéke megteremtésére. Illetve kisgyermekként is előállhat olyan, hogy a szülő jobbnak látja 2 lépést hátrébb állni, és hagyni, hogy gyermeke kísérletezzen saját elgondolásaival, és gyarapodjon a tapasztalata sikerrel, vagy egy kis kudarccal, hogy aztán majd újra próbálkozzon.
Tehát ha úgy vesszük, a nevelési stílusok időszak szempontból horizontális skálája mellé állít egy helyzetfüggő vertikális skálát.
És mindehhez kézzelfogható eszközöket biztosít. Olyan eszközöket, melyekkel végső soron demokratikus szülővé válhatsz. Párdonn: majdnem tökéletes demokratikus szülővé. (Csak hogy ne állítsak én is mindjárt elvárásokat eléd.)
Sok-sok elméleti finomkodás után, ha tényleg velem tartottál idáig, semmiképp sem szeretnélek gyakorlatban használható eszköz nélkül hagyni. Íme néhány gondolat és egy módszer a könyvből, ami nekem tetszett a legjobban.
Igenis szükség van a családot meghatározó határokra - de nem a családtagokat elválasztó falakra.
Erős akaratnak nem azt nevezzük, hogy valaki azt csinál, amit akar, hanem inkább azt, hogy képes kontrollálni az indulatait, amíg el nem érkezik a megfelelő idő arra, hogy megvalósítsa terveit.
Amikor engedünk a gyerek követelésének, ez arra ösztönzi őt, hogy újra meg újra így cselekedjen. Az ilyen gyerek ügyel araa, hogy meglepetésszerűen "rohanja le" a szülőt, mivel a mással foglalkozó felnőtt sokkal valószínűbben mond igent. Az efféle szokás megváltoztatása némi előkészületet igényel. Kezdjük azzal, hogy röviden elbeszélgetünk a gyerekkel, valahogy ilyenformán. "Nézd, mostantól fogva, ha kérsz tőlem valamit, adj nekem időt a válaszra. Ha azonnali választ akarsz, azt is megkaphatod, de az mindig 'nem' lesz."
Amikor engedünk a gyerek követelésének, ez arra ösztönzi őt, hogy újra meg újra így cselekedjen. Az ilyen gyerek ügyel araa, hogy meglepetésszerűen "rohanja le" a szülőt, mivel a mással foglalkozó felnőtt sokkal valószínűbben mond igent. Az efféle szokás megváltoztatása némi előkészületet igényel. Kezdjük azzal, hogy röviden elbeszélgetünk a gyerekkel, valahogy ilyenformán. "Nézd, mostantól fogva, ha kérsz tőlem valamit, adj nekem időt a válaszra. Ha azonnali választ akarsz, azt is megkaphatod, de az mindig 'nem' lesz."
Az "engedelmességizmot" építeni és tornáztatni kell.
A “Begyűjtés és kapcsolódás” módszere Gordon Neufeld nyomán
Sokkal valószínűbb, hogy a (…) gyerek hajlandó lesz követni az utasításainkat, ha előbb “begyűjtjük” [a figyelmét], majd kapcsolódunk hozzá.
– “Párhuzamos parkolás”:
Ha a gyermek összeomlik, vagy robban a kérésünkre, ülj le MELLÉ (ne vele szemben) és mondj valami együttérzőt: “Hát igen, ez nehéz ügy.” Várd meg, amíg ő változtat a helyzeten. Addig figyeld meg a környezetét, nézd meg a rajzát, könyvét, ami épp ott van.
– Szemkontaktus elhagyása
Ne várd el a szemkontaktust, hiszen bénítólag hathat, kifejezetten autokrata eszköz lehet. Helyette biztosíts barátságosabb testhelyzetet. Te természetesen nézhetsz rá, de ne várj viszonzást.
– Ne kérj menet közben
Ezzel tálcán kínálod a lehetőséget arra, hogy elengedjék a fülük mellett. Előbb gyűjtsd be a figyelmét, és utána fogalmazd meg az utasításodat
– “Kettő feles” utasítás
Utasításaidat két lábbal a földön állva, a gyermektől maximum fél méter távolságban add ki. Ez magabiztosságot sugároz. Ha ehhez szoknak a gyerekek, akkor a néhány “5 méteres” is belefér, mert ha mégse, akkor jön újra a “kettő feles”.
Payne azt javasolja, hogy kérések és javaslatok helyett utasításokat fogalmazz meg. A könyvben kifejti, hogy mire gondol, és példánok keresztül segít átültetni a gyakorlatba
Olvastad a könyvet? Kíváncsian várom a véleményedet róla!
